Stephen Addiss: Hogyan nézzük a japán művészetet?

Micsoda kérdés! Természetesen értő közelítéssel, akárcsak minden más művészetet, hiszen e nélkül óhatatlanul elillan előlünk a lényegének java, a szépségeinek nagy része. Ennek a hozzáértésnek az elsajátításához ad nagyon sok segítséget ez az kellemes kis könyv, sok okos magyarázattal, és sok szép képpel. Amint haladunk benne előre, mindinkább rájövünk, hogy a szépségek és a szellemi értékek különösen gazdag kincsestárának kapuját nyitja meg előttünk. Az elénk táruló magyarázatok alapján rájövünk arra is, hogy nekünk, európai kultúrában nevelkedetteknek ilyen ismeretek nélkül nehezebb megértenünk a japán művészetet, mintsem gondolnánk. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a miénktől sokban eltérő hagyományokra épül, más a filozófiai - ha tetszik, vallási - háttere, sokban eltérő kifejezésmódokat, eszköztárat használ, az ábrázolás elemeit és technikáit gyakran nekünk szokatlan elemekkel ruházza fel. Az európai művészet alkotásainak megértésében sokat segít, hogy többé-kevésbé ismerjük a mögöttük álló kultúrát, amelyet idéznek, amelyre a jelentéstartalmuk támaszkodik - kinek kinek a műveltségétől függ, hogy mennyire. A japán művészet megértéséhez viszont meg kell szereznünk legalább valamelyes alapismereteket. E kötet ez utóbbiakról is szól, már amennyire ezt a mindössze 140 oldalnyi terjedelme engedi. Amit így megtanulhatunk belőle, az több is, mint hogy hogyan kerüljünk közel a japán művészet alkotásaihoz. Segít, hogy - a művészet szerepének, törekvéseinek és fogadtatásának meghatározó jelentőségű kereteként - legalább egy kicsit betekintést nyerjünk a japán gondolkodásmódba, s annak fejlődéstörténetébe is. Addiss is hangsúlyozza: ha meg akarjuk érteni Japánt, az egymás mellett élő, egymást erősítő, gyakran harmóniába összefonódó ellentéteknek e bámulatos országát, ehhez az egyik legjobb út a művészetének megismerésén át vezet, mert az évezredek óta a japán civilizáció legmélyebb értékeit testesíti meg.

A japán művészetet illetően nagyon ide kívánkozik egy megjegyzés. A szecesszió a modern nagyipar megszületése korszakának nagy művészeti stílusa volt, az első, amely a művészet rangjára emelte a használati érték kifinomult megalkotását, az első, amely alkotásaival meghódította a tömegtermelést éppen úgy, mint a széles tömegek lakberendezési és használati tárgyait, vagy éppen a városok utcabútorait. Kialakulásának történetében igen jelentős szerepe volt annak, hogy a 19. sz. vége felé Nyugat-Európa felfedezte magának a japán művészetet, s a művészek az alkotásaikban átvették, és az új stílus egyik meghatározó jegyévé tették a japán művészet sajátos látás- és kifejezésmódját, különösen pedig azt, ahogyan az a téma- és mintaválasztásai középpontjába állítja az élő természetet.

Műve bevezetőjében Addiss vázolja a japán művészet sajátos vonásait. Elsőként emeli ki meghatározó sajátosságként ő is a mély megértést és tiszteletet a természet iránt, ami megjelenik mind a tárgy megválasztásában, mind pedig a művészi megközelítésben. Már itt szembesülünk az első fontos tanulsággal, jelesül azzal, hogy a japán művészet nagy tiszteletet mutat a természetes anyagok iránt, amelyekből a műtárgyat alkotja. A kerámiáknál gyakran engedi, hogy a kiégetett agyag minősége, megjelenése határozza meg a tárgy szépségét, karakterét, s hasonlóképpen bánik a szobrászat anyagaival is. A festészet pedig az alkotásaiban a voltaképpeni kép mellett nagy kifejező erővel ruházza fel magukat az anyagoknak a sajátosságait, karakterét, amelyekre fest, valamint amelyekkel fest.

A kötet hat művészeti ág sok évszázados fejlődéstörténetét mutatja be, a kezdetektől napjainkig. Ezek: a kerámia, a szobrászat és a hagyományos buddhista művészet, a világi és a zen festészet, a kalligráfia, a fametszés, valamint - az ide sorolással sokak számára talán meglepően - a japán kert. Stílusa helyenként kifejezetten költői, a magyarázatok pedig a legtöbbször jól követhetők. A legtöbbször, mert néha a szerző lelkesülten dicséri a műtárgy olyan értékét, amelyet a képről valahogy nem ismerünk fel, néha pedig a képen nem látjuk, amit a szöveg mond - egy-két helyen azért, mert a nagyméretű alkotást a kötet erősen kicsinyítve mutatja, s így a finomabb részletekből valamennyi elvész, máskor az elénk táruló szín nem egyezik a szöveggel. Ezek azonban csak apróságok, amelyek nyilvánvalóan az eredeti, amerikai kiadás gyengéi. A lényeg, hogy csodás utazást tehetünk a japán művészet bámulatos, sokszínű világában, és nagyon sokat tanulhatunk róla, s erről a különleges, méltóságteljes, vonzó kultúráról.

Ferenczy László: Japán iparművészet XVII-XIX. század

Japán kevéssé ismert hagyományos kultúrájáról és iparművészetéről kap alapos áttekintést az olvasó Ferenczy László könyvéből.
Két egymást követő történeti korszak nagyszerű iparművészetét tárják fel a könyv lapjai. Az Edo-korszakot (1603-1868) Japán elzárkózása, helyi hagyományokon alapuló belső fejlődése jellemezte, amit a Meiji-korszakban (1686-1912) gyors nyugatiasodás váltott fel. Az egyes művességek körébe tartozó technikákat, tárgyfajtákat, eszközöket széles társadalmi és művészettörténeti keretben, esztétikai értékeléssel ismerteti a szerző.

Ito Nobuo – Maeda Taiji – Miyagawa Torao – Yoshizawa Chú: Japán művészet

A színes fametszetektől eltekintve, a japán művészet külföldi kutatása és ismertetése bizonyos fokig elmaradt a kínai művészethez képest. Ennek több oka is van. Későbbi időre esett a japán szigetország felfedezése és behatóbb megismerése.
Portugál tengerészek – Pinto és társai – 1543. évi partraszállása után ugyan a portugálok, majd nyomukban a spanyolok reális ismereteket szerezhettek az országról, a kereskedelem is ígéretesen kezdett fejlődni, de ezek a kapcsolatok még meglehetősen korlátozottak voltak, és néhány évtized múlva meg is szakadtak.
Az Edo-korban (1615-1868) kormányzó Tokugawa-család vezetői a XVIII. század elején lezáratták a japán kikötőket a nyugati hajók előtt, megtiltották a kereskedelmet, miközben több hullámban folyt a japán keresztények üldözése. E szigorú intézkedések oka főleg a külső hatásoktól való félelem, a késői feudális rendszer védelme volt.
A közel teljes elzárkózás 1868-ig, a Meiji-korszak kezdetéig tartott. Csak ezután indulhatott meg Japán igazi felfedezése. A japán nyelvet és kultúrát nem ismerő nyugatiak leírásai nyomán kialakult kép azonban még tarka egzotikumok világát vetítette az emberek elé.
Ehhez járult a múlt század utolsó negyedében Európába jutott, az impresszionista és posztimpresszionista festők által felkapott színes japán fametszetek felfedezése, ábrázolásaiknak egyoldalú értelmezése.
Jobb híján ezek általánosítása alakította ki a nyugatiak elképzelését a japán életről és az egész japán művészetről. E színes fametszetek azonban – minden művészi értékük ellenére – csupán egy korszak, sőt ezen belül is csak a késői feudalizmus feltörő városi polgárságának életét és ízlését tükrözték. Csupán egy irányzatot képviseltek a japán művészet egészéből.

Japán művészetét bemutató írás itt olvasható, amely elkészítéséhez felhasználták ezt a könyvet ill. a korábban említett: Jamadzsi Maszanori: Japán: Történelem és hagyományok c. könyvet is.

Székácsné Vida Mária: Gyermekművészet Japánban

Vida Mária évekig élt Japánban. Könyve első részében az ország különböző tájain tett utazásainak érdekes élményeiről számol be.

Különös szépségű tájakkal ismerkedünk meg, jellegzetes népszokásokkal, egy számunkra egzotikus életformával, sokféle sorssal.

A szerző a budapesti ELTE lélektani tanszékének munkatársa. Elsősorban a gyerekekre és nevelőikre fordítja a figyelmét, amikor annak titkát kutatja, hogyan tudta épen megőrizni ősi, kifinomult formakultúráját a világ egyik legcivilizáltabb országa.

Megfigyeléseit a legelmaradottabb vidékeken és a legfiatalabbaknál kezdi.
Bemutat gyerekeket, akik dadogva beszélnek, de a képek nyelvén tökéletesen ki tudják fejezni magukat, iskolákat, ahol nemcsak tanulni, de álmodozni is szabad, áldozatos életű pedagógusokat, furcsa ünnepségeket.

Az élmények mozaikjaitól szinte észrevétlenül jutunk el egy átfogó - és számunkra is igen vonzó- egyetemes pedagógiai szemlélethez, amelynek végcélja: elmélyülten szemlélni a körülöttünk lévő dolgokat, a gyönyörködés és a felszabadult alkotás útján nevelni az új nemzedéket, hogy életük harmónikus és tartalmas legyen.


Egy blog, amely megemlíti a könyvet.

A Nametoko medve. Válogatás a Meidzsi, a Taiso és a Sóva korszak gyermekirodalmából

Niimi Nankicsi: Gon rókaúrfi　(itt olvasható eredeti nyelven)

Akutagava Rjúnoszuke: To Si-sun　(itt olvasható eredeti nyelven) (További művek a szerzőtől magyarul)

Mori Ógai: Szobor és kard, avagy két testvér története (Szansó dayú)　(itt olvasható eredeti nyelven)

Miyazava Kendzsi: A Nametoko medve (itt olvasható eredeti nyelven)

A fej nélküli szellem – Régi kínai komédiák

A színjátékot, az elbeszélést és a regényt a XX. század elejéig profán művészetnek tekintette a kínai irodalomtörténet. A hivatalos konfuciánus műveltség alapja a klasszikus vers és az esszé volt: a hivatalnokvizsgákon az írástudók – két műfajban való jártasságukról adtak számot.

A nem hivatalos művészetek mesemondók és énekmondók ajkán születtek; táncosok, akrobaták, szemfényvesztők mutatványai, bohócok, imitátorok, komédiások tréfái és jelenetei nyomán keltek életre.

Az utánzás művészete Kínában is ősi rituális játékokból, sámánok isteneket idéző fohászaiból, hősi csatajeleneteket megjelenítő kultikus táncokból ered. A hagyományos szertartások pedig, amelyek évszázadokon keresztül át- meg átszőtték a faluközösségek, a hivatalnokok, az arisztokraták és a császári udvar életét, tovább örökítették a színjátszás csíráit; a felelgetős népi énekeket, a táncos átváltozásokat és énekes-táncos szerepléseket, amelyek mitikus hősöket, félelmetes állatokat, természetfölötti lényeket idéztek, s a tréfás jeleneteket, a zenekísérettel előadott románcokat.

A kínai színjáték csak a XIII-XIV. században alakult érett, önálló művészetté, a mongol Jüandinasztia uralkodásának idején vált le végleg a szertartásokról.

Kötetünk nem képviselheti a kor színjáték-irodalmának teljes tematikai és stílusbeli gazdagságát, de a három különböző típusú történet bepillantást nyújt a Jüan-kori Kína életébe.

Lanchester, John: Szerelmem, Hongkong

Mi az, amiért beleszeretünk egy emberbe, egy városba, egy dallamba, egy illatba? Ki tudná megmondani.
Csak azt érezzük, hogy mint egy örvény, egyszer csak magával ragad valami, és nem ereszt többé.

Valahogy így ragad magával John Lanchester regénye is: tudjuk, érezzük, hogy ha csak néhány másodpercre mi is beleszagolhatnánk Hongkong illatos kikötőjébe, bennünket is örökre magához láncolna ez az izgalmas, lüktető, varázslatos város.

Ahogy a könyv lapjain megelevenedik egy csodálatos szerelem története, ahogy lepereg előttünk az elmúlt hetven esztendő Kelet és Nyugat találkozásának ezen a különleges pontján, ahogy "bennszülött" hongkongiakat és európai bevándorlókat, apácákat és üzletembereket követve utazunk időben és térben, John Lanchester, a kortárs angol irodalom egyik legjelentősebb alakja nem csak arra tanít meg bennünket, hogyan lett Kantonból Guangzhou, Pekingből Beijing, a hazugságból igazság, a nagyapák "piszkos" pénzéből legitim vagyon, hanem arra is: "A jövő fontosabb, mint a múlt."

A Szerelmem, Hongkong a romantikus regények, a történelmi tablók és az egzotikus tájak kedvelőinek egyaránt különleges élményt nyújt.